Kurmai-Ráti Szilvia

 Emelt szintű tűzpróba

Van, hogy csak úgy röppennek tova az évek, mint (az egyébként) gondtalan madárkák a megrezzent bokorról. Aztán a bokor végül úgy megrázkódik, hogy a kis szárnyasok többé nem térhetnek vissza rá. Ez az utolsót rezzenő cserje a középiskola a tizenegyedikes diák számára: számomra. Eddig csak firkáltam titokban a padot nap mint nap, kicselezve a tanárok szigorúam hozzám is intézett fejtágító mondatait (ki vágyik arra, hogy a növekvő információhalom szétfeszítse a fejét). Ám a középiskolai pályafutásom a végéhez közeleg, maholnap felnőtt leszek ügyes-bajos felnőtt dolgokkal (gazdasági válság egyéni túlélése, párválasztási mizéria, munkahelykeresés illetve annak gyors elvesztése, gyereknevelési gondok, stb). Viszont ne szaladjunk olyan messzire, előbb le kell tennem az érettségi vizsgák végtelen sorozatát. Illetve, mivel szeretnék az előkelően hangzó értelmiségi réteg tagja lenni, nem ártatna egy diplomácska. Ennek viszont egyik súlyos előfeltétele a végzős magyar diákok sorait kegyetlenül megfaragó, kissebségérzetet sugalló emelt szintű érettségi ukránból, ukránul. Nem tagadom, az állam gondoskodott a nyelvoktatásomról oly módon, hogy mióta az iskola fogalmát ismerem, parancselvűen járul hozzá az ukrán óra jelensége. Szülők és tanárok méltán bölcs tanácsát szem előtt tartva próbáltam megtanulni ezt az erősen mozgó hangsúlyú nyelvet.