Apropó, vizsga drukk!
Ülök a kollégiumi ágyam jobb napokat látott pokrócán, és nehezedő szempillákkal bámulom a történelemkönyv végeláthatatlan sorait. A szavak összefolynak, mondatbeli értelmük már nem képes behatolni az agyam megfelelő raktárába. Olyan, mintha szédülnék: zavaró testi tüneteket idéz elő a „tudásraktáram" kapuján kopogó feldolgozhatatlanná vált Deák Ferenc és társa - a kiegyezés. Nagyra becsülöm a Haza Bölcsét, de a szabadelvű eszmék, a francia háborúk kora, Gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos, valamint az eseménydús szabadságharc révén már nagy a tumultus az elmém fiókjaiban. Így jobbnak látom felemelkedni a négy órája szinte mozdulatlanná merevült ülő pozíciómból. Reménykedve pillantok a velem szemben, hasonló tudatállapotot átélő szoba- és lelki társamra.
− Eszünk valamit? – puhatolózom elcsigázva.
− Együnk − válaszol, hangjában visszatükröződni vélem az én elcsigázottságomat.
− Bírod még? – vallatom röviden.
− Nem – mondja, mintha ő is takarékoskodni akarna az energiával, – Te?
− Én sem. Melyiknél tartasz? – bizakodom abban, hogy ő sem tud többet, mint én.
− Az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásánál- sóhajtja.
Kisebb világomlás zajlik le bennem egy másodperc alatt. Ő túl van Deákon, a kiegyezésen. Mi több, Magyarország új berendezkedésén is. Sötétebben kezdem látni a jövőmet. Az előbb még bíztatónak tűnő este kilencet most baljóslatú kilenc óra tizenegy percnek vélem. Reggel vizsga. Az egyik idegpályámról egy „fel a fejjel" üzenet villan a tudatomba, amely mentőkötélként próbál kirángatni a kétségbe esés mély kútjából. Döntenem kell. Deák Ferenc ügyei nem mehetnek a tanultak megismétlésének a rovására. Miért is egyezett ki? Ha nem tette volna, talán másként állnának most a dolgaim. Az összes előzőleg átvett témát újraolvasom, és átadom magam a holnapnak. Ilyenkor a legédesebb dolog a párnámra hajtani a fejemet. Illetve a helyzetem sajnos a legborzasztóbb rémálmok melegágya is egyben, amelyek kíméletlenül gyötörnek: kihúzom a tételt, és már nem is Rumbarovszki-né várja tőlem a feleletet, hanem a Haza Bölcse csap rá erősen a vizsgaasztalra, miközben az arcomba üvölt:
Bővebben...
Sárga április
A por, a gyerekcipőtalpak felszabadult csattanásainak kavargó hírnöke összeolvad a napfénnyel. Kidobott bundás kenyér, festékszag és elszíneződött súroló lé párái érződnek a folyosó légterében. Az utolsó csengő után sivár az iskola. Napközben észrevétlen a visszhang hátraarca a falakról, késő délután dübörgőnek hat. Az ember vágyna a hideg, benti áprilisból a sárga, kinti áprilisba. A gyermekláncfüvek mosolygó társaságába, csiklandozó illatuk, puha szirmaik ágyába.
Izmosodó kitt-katt érkezik kívülről. Kitt-kattot dobogó hártyává válik a dobhártyád. Kitt-katt. Kitt-katt-katt-katt. Klaff-klaff. Kitt-katt-klaff-klaff-klaff.
−A matematika kabinetben lesz a pedráda? − klaffog melléd lihegve az új lány, Zsóka.
Csekély töredéke az időnek, míg lezajlik benned egy világomlás. Miért kabinet, és miért pedráda? Miért nem terem és tantestületi gyűlés, vagy hosszúsága okán egyszerűen gyűlés? Ráadásul a sárga áprilisból érkezett. Miért nem lép puhán, érzékenyen?
Bővebben...
|
Ünnepi szakítás... pezsgőfürdővel
Karácsonyi villogókkal ügyetlenül feldíszített tükrömbe bámulok. Azt hiszem, szenvedek, mert lassanként szédülni kezdek. Éreznem is kell a válogatott lelki a kínokat, tudniillik, engem elhagytak. Ám a szenvedés mégiscsak testinek bizonyul, hiszen csak a pupillám fárad el a villogástól, ezért szédülök. Gondolataim tengerén hajóról hajóra ugrálok, és a bosszantó égősor eredetén kezdek tűnődni: ez a villogás először a messzi Kínában adott jelt magáról, akárcsak életünk egyéb fontosnak vélt használati tárgyai. Eszembe jut, hogy nemrég mit kaptak a rokongyerekek a szegénymikulástól (idén ő járt anya szerint, mert olyan időket élünk, amikor a becsületes emberek szűkölködnek). A szegénymikulás kínai ajándékbeszerző körútján színes, félreragasztott matricájú, helyesírási hibákkal terhelt címkéjű vagy épp teljesen címkétlen ajándékokat mélyesztett a zsákjába. A játékok a csomagolás levételéig egyben voltak. Kezdetben éles zeneszerű hangokkal szennyezték a környezetet. Húsz perc után lefulladtak, amitől a felnőttek fellélegeztek, de a gyerekek csalódottan kerekítették el szép szemeiket. Az egyik babarózsaszín, tenyérnyi szintetizátor földre ejtése indította el a kis Evelinke meghurcolását: A vékony, merev műanyag bevonat (gyanítom, mérgező még az érintése is), dirib-darabra tört, végleg kigurult belőle az elem és annak titokzatos elektronikájú társai. A földhözragadt felnőttek leszidták a „tettest", a vörös Evelinkét, ügyetlennek, rossz kislánynak nevezték, aki képtelen bármit is megbecsülni, elszomorítja a Mikulást, satöbbi, satöbbi.
Bővebben...
A felhő és a lány
Élt egyszer egy felhő, aki a legboldogabbnak érezte magát az egész égen, mert puha habjai között lakott egy lány, akinek a lelke tisztább és ragyogóbb volt a hegyi kristálynál is. Grafika - Juhász LászlóRengeteget beszélgettek ők ketten, leginkább a szívről, s arról, hogy milyen jó barátnak lenni, és összetartozni valakivel. Felhőnek és Lánynak kedves ismerőse volt Szél is, csak ő néha nagyon szeszélyes tudott lenni: nem szólt előre, ha játszani akart, és összevissza dobálta Felhőt és Lányt. Ők nem akarták Szelet megsérteni még ilyenkor sem, csak annyit mondtak neki, hogy más felhőkkel ne legyen ilyen tiszteletlen és neveletlen, mert még híre kél − az nekik fájna a legjobban, ha valaki ócsárolná őt. Felhő és Lány tehát jókedvűen utazgatott körbe az égen, és figyelték a fákat, az épületeket meg az embereket.
− Drága Felhő, te tudod, hogy az emberek miért rohannak mindig valahová? Olyan gyorsan mennek, hogy még a virágokat sem veszik észre az útszélen, és nem hajolnak le, hogy beszívják a virágillatot, amit én még soha sem éreztem − mondta kicsit csalódottan Lány.
− Nos, kedves Lány, az emberek gyakran elég furcsán viselkednek. Én sem értem őket igazán. Hiába laknak szép helyen, mégis néha könnyeket ejtenek − válaszolt Felhő.
− Mik azok a könnyek, Felhő?
Bővebben...
|
Címlap
Kurmai-Ráti Szilvia
| 
| 
